[ vissza ]



 
     
   

Várszegi Rudolf

 

 

Várszegi Rudolf - harcművész

 

 
Szerző: 
Boros Károly
Ötvenéves vagyok és ebből harmincat harcművészetekkel foglalkozva töltöttem. Ha egyetlen szóban össze kellene foglalnom, mire tanított meg ez a harminc év, azt mondanám, hogy a tiszteletre. A mindenki iránti és minden iránti tiszteletre.

- Leírható az a belső út, amely idáig vezetett?

- Megpróbálom. Talán a legfontosabb, hogy ne a világ megváltoztatására törekedjünk, hanem nyitottan viszonyuljunk hozzá, és tanuljunk belőle. Az ilyen küzdelem megtanítja az embert arra, hogy kitartással, tanulással mindent elérhet, és arra is, hogy a szabadság azt jelenti, hogy erre lehetősége van; így valósíthatja meg önmagát. Önmagunk megvalósítása pedig nem más, mint önmagunk legyőzése. Ez önmagunk megismerése révén érhető el. Egyben arra is rá kell jöjjön az ember, hogy lehetetlen megvalósítania önmagát mások ellenében. Ezt a célt csak azért akarhatja elérni, hogy mások javára legyen, hiszen mindaz, ami körülvesz, valójában én is vagyok. Ha úgy akarunk előbbre jutni, hogy másokkal szemben menetelünk, valójában önmagunkkal fordultunk szembe és elveszünk. Ha valaki a maga útján előbbre akar jutni, először a hibáival kell szembenéznie. Soha nem az a fontos, hogy másokban hol van a hiba, hanem hogy bennünk hol van. Rengeteg hatás éri az embert kívülről is, belülről is, ezek mind azért vannak, hogy fejlődjünk. Talán a legnagyobb hibát azzal követik el az emberek, hogy nem akarják elfogadni a rosszat, pedig az is része a világnak, hiszen a legszebb napsütésben is jöhet egy hirtelen vihar. Ahogy az ember halad előre, mind nagyobb feladatokat kap, azokkal sorra meg kell küzdenie. Ha én icipici ember vagyok, icipici feladatot kapok. Ha azon túljutottam, kapok nagyobbat, nekem valót, mert akkor már nagyobb vagyok. Ennek a küzdelemnek természetesen soha sincs vége, hiszen az az élet megszűnése lenne. E küzdelem révén az ember folyamatosan változik. Két évvel ezelőtt összevesztem valakivel, akkor úgy gondoltam, nekem van igazam, és most eljutottam odáig, hogy beláttam, ez nem így van. Tudtam azt mondani, hogy bocsánat. Ezzel a lépéssel azokat az energiákat, amiket addig ez a viszony lekötött, tehát a rossz oldalon voltak, átvittem a jó oldalra. A harcművészet erről szól: a rossz energiák jóvá alakításáról.

- Ki válhat mesterré a harcművészetben?

- Az, akiben idővel, a harc során kifejlődnek azok az emberi tulajdonságok, amelyek azzá teszik. Tehát nem a gyakorlatok helyes elvégzése, vagy az erő, vagy az ügyesség teszi a mestert, hanem az a belső fejlődés, amelyhez ezek a gyakorlatok és a harc elvezetnek. Mindenki keresi a helyét az életben, keresi a küldetését. Akkor vagyunk a helyünkön, ha úgy érezzük, hogy láncszemként belehelyezkedtünk egy láncba. Sokféle harcművészetet kipróbáltam, amíg az aikidóra rátaláltam - számomra ez a tökéletes harcművészet. Jó volt a többi is előtanulmánynak, ma is szívesen foglalkozom némelyikkel, mert úgy érzem, segítik a fejlődésemet.

- Mit jelent az aikido?

- Három szó összetétele. Az ai a harmóniát jelenti, a világ rendjét, amelybe a harcosnak bele kell kapcsolódnia. A ki a bennünket körülvevő és a bennünk lévő energiák jó irányba fordítását jelenti. A do pedig azokat a harci gyakorlatokat jelzi, amelyek alakítják az embert. Érdekes, hogy ebben a sportban minden gyakorlatot mindkét oldalra jól kell tudni elvégezni. Ez nem magától értetődő. Például a versenysportokban ez egyáltalán nincs így. Éppen az az egyik nagy különbség az aikido és a versenysportok között, hogy ebben a stílusban nem lehet versenyezni. Már csak az alapokat jelentő világnézeti elvekből következően sem, hiszen nem mások legyőzése a cél, hanem önmagunk legyőzése. Gyakorlás közben egyszer támadóként, egyszer védőként kell fellépnem, nem játszhatom el azt, hogy mindig én vagyok a jó, a rosszat is gyakorolni kell, azt a helyzetet, amikor az energiáimat használom támadás közben a másikkal szemben. Aztán ő használja az energiáit velem szemben és azokat hárítom el. Az aikido arra tanít, hogy annak a fajta küzdelemnek, amikor a másikat leütöm, nincs semmi értelme, hiszen nem old meg semmit.

- Valójában önmagunkkal küzdünk, a bennünk lévő rosszal, amelyet a küzdőtárs testesít meg?

- Igen. Úgy, hogy közben mindenki megmarad önmagának és mindenki a saját útját keresi. A küzdelem során mindkét fél lép egyet a cél felé, közben megismeri a másikat, tehát önmagát, mert csak egymásban fedezhetjük fel önmagunkat.

- Mit kell tudni erről a harcművészetről?

- Valójában a támadó erejét használjuk fel, amelyet a támadás során kifejt. Ezeket a támadó, egyenes irányú energiákat vezetjük el és fordítjuk vissza őellene körmozgások segítségével. A karok mozgása a japán szamurájkard mozgását utánozza, ezt az ősi mozgásrendszert mentette át a stílus megalapítója, Morihei Uyeshiba. Egy kicsit olyan, mint amikor valaki néptáncot tanul, azzal is egy ősi kultúrát tart fenn. Hogy a másikkal való kapcsolat mennyire fontos, azt jól érzékelteti, hogy az edzés során kötelező végig a másik szemébe nézni, persze lehetőség szerint. Ez nemcsak azért fontos, hogy lássuk, mi van a másikban, hanem elsősorban azért, hogy vállaljuk önmagunkat, hogy megmutassuk igazi énünket, hogy a küzdelem nyílt legyen. Mivel a másik is a szemembe néz, a tekintetemmel azt üzenem neki, hogy fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Ez minden változás kezdete. Egyben tiszteletre is tanít. Itt térnék vissza ahhoz a gondolathoz, amivel kezdtem, mert úgy látom, ma a világból hiányzik a tisztelet. Ez azt mutatja, hogy valójában önmagunk ellenségei lettünk. Mi nem azért húzzuk ki a kardot, hogy valakit levágjunk, hanem hogy a rossznak a fonalát elvágjuk. Tehát a rossz megelőzése a célunk, ehhez kell az önfegyelem, az önismeret, és az előrelátás. Aki aikidót gyakorol, mindennap előrelép egyet. Nincs olyan nap, hogy ne lenne alkalom valami jót tenni. Ez lehet akár egy pillantás is, egészen kis dolgok, ezt nem pénzben mérik.

- Hogyan nőtt fel?

- Szüleim az egyetemen ismerték meg egymást, Szombathelyen. Ott születtem, de rögtön utána meg is szűnt a kapcsolatom a várossal. Érdekes, hogy most, amikor a hivatásom miatt visszatérek oda, mindig megérint valami. Furcsa dolog ez. Elgondolkoztam rajta, mennyire nem véletlen, hogy hova születik valaki, és ha el is megy onnan, mindig visszahúzza valami. Hamar Budapestre kerültem, de itt már nem volt olyan jó világ nekem, mert a szüleim elváltak, amikor ötéves voltam, 1959-ben. Édesanyámmal maradtam, aki opera-énekesnő volt. Sokat jelentett nekem. Az áriák, amiken felnőttem, egy más világot mutattak meg, mint amilyenben éltem. Mivel nem tudott velem eleget törődni, hamar a könyvek felé fordultam. Senki sem irányított, nem mondta, mi az, ami nem gyereknek való, így aztán mindenbe belekóstoltam. A Csendes Don volt a kedvencem, többször is elolvastam.

- Solohov biztos büszke lenne rá.

- Annak ellenére, hogy elég korán elveszítettem édesanyámat, úgy érzem, mindig velem van. Tizenkét éves voltam, amikor árva lettem, és intézetbe kerültem két húgommal együtt. Belecsöppentem a családból a semmibe. Így nőttem fel.

- A harcművészet távol áll az operák és a könyvek világától. Hogyan találkozott vele?

- Egyébként olyan volt a gyerekkorom, mint bárki másnak. Budapesten, a belső kerületekben nem nagyon van hely, csak az utca, ott töltöttük az időt, támaszkodtunk az oszlopnak és rugdostuk a falnak a labdát, aminek persze a lakók nem nagyon örültek. Így az ember a térre szorult, ahol különböző csapatok küzdöttek a helyért, az élettérért. Édesapám valamikor dzsúdózott és bokszolt. Bár nem volt kapcsolatom vele, volt bennem egy fiúi dac, hogy azért is megmutatom, hogy férfivá válok az ő támogatása nélkül is, és több leszek, mint ő. Igazából a mai napig fáj ez a dolog. Soha nem értettem, hogy miért nem jelent meg az életemben. Később megkerestem, de csak azért, hogy az utcán ne menjek el mellette köszönés nélkül. Először a boksszal találkoztam, oda vitt a szívem, szerettem volna valahogy kiemelkedni. Mindig jó eredményeket értem el, de ha nem tudtam valakit leütni a szorítóban, kipontoztak. Kis egyesülethez tartoztam, és ennek sajnos ilyen következménye is volt - a pontozásos sportok világa ilyen. Magyar bajnok is voltam, de nem vittek külföldre: mást vittek. Igaz, hogy nem szépen küzdöttem, nem az ökölvívást műveltem, hanem úgy verekedtem, ahogy ma verekszenek, és ez akkor nem illett bele a képbe. Egyszer csak elegem lett. Egy mérkőzés után azt mondtam magamban, most elmegyek, edzeni fogok éjjel-nappal, és úgy jövök vissza, hogy senki nem áll meg előttem a szorítóban, mert az igazságtalanságot nem tűröm. Miközben így gyűrtem magam és minden reggel ütöttem a zsákot, egyszer a tévében láttam egy kisfilmet az aikidóról, amelyben valaki arról beszélt, hogy itt a szeretet és a barátság milyen fontos. Ennek hatására jöttem rá, hogy lehet másként is harcolni, nem kell betörnöm a barátom orrát, nem kell leütnöm, hogy első legyek. Mert hát mire készültem én? Hogyan akartam visszamenni? Nem a pontozókkal vagy a sportpolitikával álltam én szemben, hanem a saját társaimmal, akik ugyanúgy szerették a sportot, mint én. Arra készültem, hogy őket üssem le, így legyek első. Akkor jöttem rá, hogy valami baj van a szemléletemmel. Attól kezdve kerestem a lehetőséget, hogy aikidót tanuljak, de akkor Magyarországon még nem volt, ezért előbb dzsúdózni kezdtem, aztán karatézni. Egy idő után már könyvekhez is hozzá lehetett jutni, olvastam a sport alapítójáról és azt vettem észre, hogy önkéntelenül az ő életét követem. Ő is végigjárt különböző iskolákat, utána alapította meg az aikidót. Egy idő után ellenállhatatlanul sodort az élet efelé. Állást is úgy kerestem magamnak, hogy tudjak edzésre járni, mindent ennek rendeltem alá.

- Ma már kiépített szervezete van az aikidónak itthon is. Hogyan jutott idáig?

- Egyszer csak kaptam egy levelet Japánból, hogy vegyek részt a nemzetközi szervezet kongresszusán. Fogalmam sem volt, hogyan mehetnék ki, semmi hátterem, támogatóm nem volt. A tanítványaim segítettek ki, és ezt nagyon nagy dolognak érzem. Kaptam sportdiplomata útlevelet, és sikerült fölvetetnem a magyar aikidót a világszövetségbe. Odakint rájöttem, hogy nincs japán titok, egyetlen titok van: edzeni kell rendíthetetlenül. Mindennap, nagyon keményen. Elvégeztem a Testnevelési Főiskola edzői szakát, aztán a szervezői szakot is, és létrehoztam a magyarországi szervezetet. Ma itthon 5-6000 ember gyakorolja ezt a stílust, akik úgy gondolkoznak - legalábbis remélem -, mint én, vagy később így fognak. Hét végén jön hozzánk egy nyolcdanos japán mester.

- Mit jelentenek a danok, és ön hány danos?

- Mesterfokozatok, amelyekből elméletileg tíz van, de ez már a tökéletességet jelentené, tehát ilyen nincs. A létező legnagyobb nyolc dan. Valójában azt jelzik, mennyire jutott előre az ember saját útján. Én ötdanos vagyok ebben a stílusban, négydanos jiu-jitsuban és háromdanos kempóban. Manapság a legtöbb ember többnek akar látszani, mint ami. Sokan azt gondolják, hogy ez természetes. Nem így van. Az a természetes, hogy a helyemet keressem, és ha megtaláltam, ott legyek. Jönnek fiatalok, próbálom őket tanítani, és ahogyan húzom őket fölfelé, ők emelnek engem. Így van meg a piramis. Mindenki tanult valakitől és továbbadja, amit tud.

- Artistaként is dolgozott. Mi vonzotta ehhez?

- Egy társammal jártuk az országot, gyerekműsorokban léptünk fel - nagyon szeretem a gyerekeket. Négy lányom van, úgyhogy elég erős a túlsúly a családban, de van egy fegyvertársam, egy fiú kutya, ha mi ketten összeállunk, csend van otthon. A családot is a tisztelet kell hogy áthassa. Hiszen enélkül nincsen család és akkor nemzet sincs. Most minden erő azon dolgozik, hogy mindkettőt szétszedje.

- Keményen fogja a lányait?

- Nem mondanám. Férfias dolgokba nem vonhatom be őket, ez természetes, hiszen a nők legyenek nők. Hova lenne a világ, ha a fű fa akarna lenni, vagy a fa fű?! Mindennek megvan a rendeltetése az életben. Hogy nézne az ki, hogy egy nő férfi akarna lenni, vagy egy férfi nő? Ez természetellenes. Ezért nem vontam be őket az edzésbe sem. Úsznak, mert fontos, hogy egészségesek legyenek, de nem akartam, hogy ezt csinálják, habár ha ők akarták volna, nem mondtam volna neme

 



Nobuyoshi Tamura Sensei 8.dan
és tanítványa Várszegi Rudolf 5.dan

 


Várszegi Rudolf (balra), az egyik"Harcművész Halhatatlan"


Copyright © 2008 - Harcosok.com